21.rész

Halihóóó :)
Igen én vagyok az az elveszett bárány aki közel egy éve nem írt semmit. De mentségemre szóljon,hogy a suli és a munka mellett nem igazán volt időm írni. És ha időm engedte volna semmi ötleten nem volt,hogyan is kéne folytatnom az írást. Nem is tudom mit mondjak még. Áhh megvan :) Remélem azért nem nagyon felejtettek el és még nagyjából emlékeztek rám és arra,hogy mit is írtam. De ha nem hát az sem baj,őszintén megmondom nekem is vissza kellett olvasnom mit is írtam előtte és mit is kezdtem el írni. Ugyanis ez a rész már egy ideje készült,csak hát nem tudtam hogyan is kéne folytatnom. Többször újra is kezdtem,de talán most jó lett. De nem is zavargok itt tovább,kellemes olvasást :) Minden visszajelzésnek örülök,de persze nem kötelező :D Jó olvasást drágáim :3
Xoxo Hyemin :)

Reggel arra keltem fel,hogy mennyire is fázok. Mikor felültem az ágyon akkor vettem észre,hogy a meleget adó takaró a földön hever.
- Remek. - mérgelődtem,gyorsan magamra rángattam egy farmert és egy hasig érő pólót. Hajamat össze kötöttem és elmentem a fürdőbe,miután ott is mindennel végeztem halkan mentem le a konyhába. Daehyun még aludt. Kivettem a tojásokat a hűtőből és neki álltam rántottát csinálni,mikor készen lett kerestem tányérokat de az a legfelső polcon volt. Emiatt pipiskednem kellett érte,de még így is épp hogy elértem. Egy kar húzódott a hasamra majd egy másik kéz tányért vett le,tudtam ki is áll mögöttem. Végig húzta a kezét a hasamon engem meg a hideg is kirázott. Lassan fordultam meg és szembe találtam magam a kis vöröskével,akinek mintha meglepődöttséget láttam volna a szemében. Úgy tettem mintha észre se vettem volna és tálaltam a reggelit. Két pohárba narancslevet töltöttem és leültem falatozni.
- Egyél mielőtt még kihűl. - néztem fel rá,bólintott és ő is neki állt enni. Néma csendben fogyasztottuk el a reggelit,amit megettük mind a ketten betettem a mosogatóba a szennyeseket és a nappaliba mentem Daehyunt az ebédlőben hagyva.
Elfeküdtem a kanapén és lehunytam a szemem és csak pihentem. Lépteket halottam,de nem nyitottam ki a szemem,egy újat éreztem meg a hasamon,ott ahol a műtétem volt. Szemeim kipattantak és Daehyunnal néztem szembe.
- Ez mi?- kérdezte halkan,nem válaszoltam csak néztem rá. - Azt kérdeztem hogy,ez mi?!- emelte fel a hangját kicsit,aminek hála össze rezzentem.
- Egy műtét nyoma. - válaszoltam halkan,szemébe se nézve.
- Milyen műtét?- kérdezte alig hallható hangon, miután arra gondoltam mindent elmondok neki. A gyomromban görcs állt a torkom pedig össze szorult. Könnyes szemekkel néztem rá,de tudtam,hogy itt a vége az utamnak. A hazugságoknak,itt és most el kell mondanom neki mi is az igazság.
- Oké. - ültem fel török ülésbe és a szemébe néztem. Kifújtam a tüdőmben tartott levegőt. - Kérlek hallgass végig csendben,jó?- kérdeztem félve.
- Hallgatlak. - ült le velem szemben.
- Mikor azt hittük terhes vagyok elmentem orvoshoz,emlékszel?- kérdeztem ő csak bólintott. - Ott kiderült,hogy nem. De az orvosnak valami nem tetszett ezért elküldött egy másik orvoshoz. Akik egy csomó hülye vizsgálatot végeztek el rajtam,Jiho eljött velem az eredményért mert nagyon féltem. Téged nem akartalak elrángatni volt egyéb dolgod is,mint hogy engem kísérgess. - mondtam,szólásra nyitotta a száját,de leintettem.
- Ott kiderült a legrosszabb ami számításba jöhetett. - hallgattam el egy kis időre. Kimentem és ittam egy kis vizet,majd a pohárral a kezemben ültem le. Daehyun fel nyújtottam,megrázta a fejét és letette az asztalra.
- Kiderült,hogy rákos vagyok,pontosabban méhnyakrákos. Mikor ezt megtudtam, teljesen össze törtem,de előtted tartottam magam. Nem akartam,hogy miattam és a gondjaim miatt ne tudj koncentrálni a dolgodra. Az egyik orvos javasolt egy kórházat Amerikában,nem gondolkoztam sokat rajta mivel hát az életem forgott kockán. Jiho is tehetős mint az én szüleim,ezért úgy döntött velem jön. Nem tudtam neked elmondani,mert tudtam,hogy úgy is utánam jöttél volna,ezért kitaláltam egy hazugságot miszerint megcsaltalak Jih-val. Abban reménykedve,hogy így könnyebben elengedsz.- mosolyogtam rá szomorkásan és megvontam a vállam. - A kezelésekre nem reagáltam úgy mint kellett volna,ezért megműtöttek. Kivették a méhem,tehát soha nem lehet gyerekem,és még 5 évig vizsgálatokra kell járnom,mert még vissza térhet a rák. - töröltem meg a könnyes szemem és válaszra várva néztem rá. Nem szolt semmit csak engem nézett,könny csordult le az arcán. Felé nyúltam,hogy letöröljem az arcáról,de ellökte a kezem. Szomorkásan elmosolyodtam és tudomásul vettem. Nem szólt semmit csak leverte a poharat ami nagy csattanással találkozott a padlóval. Majd azt követte a kis asztal is ami üvegből volt. 1000 darabra tört,tovább ment a polcokhoz de elé álltam.
- Kérlek mondj valamit. - fogtam közre az arcát sírva. Könnyes szemekkel nézett rám.
- Mégis mit mondjak? Gyűlöltelek,utáltalak,megvetettelek. Te pedig egy másik országban küzdöttél az életedért. Még én azzal voltam elfoglalva,hogy mennyire is utáljalak. - hajtotta a fejét a vállamra és halkan sírt.
- Semmi baj. - simogattam meg a hátát. Hirtelen magához rántott és olyan erősen tartott magához mint még soha. Könnyeim utat törtek maguknak és zokogva kapaszkodtam Daehyun-ba. Most talán mindent kiadtam magamból és talán ő is. Minden fájdalmunk és szeretetünk egymás iránt. Aztán percekig némán öleltük egymást,majd elengedtem. Bucira sírt szemekkel néztem fel rá,ő pedig le rám. Nem szolt semmit csak halványan mosolygott és egy apró csókot lehet a homlokomra.
- Mi lenne ha újra kezdenénk mindent?- kérdezte bennem meg az ütő is  meg állt.
- Nem hiszem,hogy ilyen gyorsan bele kéne újra vágni. - válaszoltam félénken. Láttam rajta,hogy nem tetszik neki a válaszon,de reménykedtem,hogy megérti ezért folytattam.
- Még nem vagyok készen egy kapcsolatra,fesztelen akarok lenni. Kötöttségek nélkül. Ki akarom élvezni kicsit az életet. - fogtam meg a kezét és úgy magyaráztam.
- Értem semmi baj. - mosolygott rám,de tudtam,hogy legbelül nem mosolyog. Már készültem mondani a következő mondatom,mikor Daehyun telefonja csörgött. A hirtelen hang miatt mind a ketten össze rezzentünk és egyszerre léptünk a telefonja felé. Sora neve állt a kijelzőn. Daehyun biztatóan megfogta a kezem és felvette a telefont.
- Mondjad. - szólt bele volt barátom. Elengedtem a kezét és elkezdtem felszedni az összetört üvegszilánkokat. Dahenyun kivonult a tornácra telefonálni,én addig felszedegettem a szilánkokat,persze az egyik megvágta a kezem. Halkan elküldtem a szilánkot az anyjába és folytattam tovább. A többit seprűvel söpörtem fel egy lapátra és a kukába öntöttem. Rá néztem az össze tört asztal keretére,felvontam a szemöldököm és közelebb mentem hozzá. Felállítottam és elnevettem magam.
- Ez rohadt drága lesz. - sóhajtottam fel és leültem a kanapéra. Daehyun nagyon kiabált valakivel,ezért kimentem hozzá. Fel s alá járkált én az ajtóban álltam és őt néztem. Mikor észre vett még jobban magyarázott,és kicsit távolabb ment. Egyre idegesebb és idegesebb lett,oda mentem hozzá és kikaptam a kezéből a telefont. A vonal másik végén Sora üvöltözött tovább,kicsit eltartva a fülemtől nyugodtan beleszóltam.
- Tudod ha Daehyun megsüketül az a te hibád lesz.- mondtam és közben az engem figyelő ideges srácot fürkésztem.
- Add vissza neki a telefont. - kiabált rám.
- Tudod az idegesség kihat a gyerekre,és ahogy észre veszem te egyre jobban ordítasz. Megijeszted a gyereket. - mondtam mert hallottam a távolból a gyerek sírást.
- Egy olyan ribanc mint te csak ne mondja meg nekem,hogyan neveljem a saját gyerekemet.- rivalt rám,vagyis inkább ordított rám.
- Ha úgy látom,hogy nem vagy megfelelő anya a gyereknek elvetetem tőled. - mondtam és rányomtam a telefont majd a készüléket kikapcsolva vissza adtam Daehyunnak.
- Biztos,hogy ez volt a jó megoldás. Ettől még idegesebb lesz. - mondta Dae miközben vissza mentünk a házba.
- Mért ki ő?- kérdeztem mérgesen. - Mégis ki ő,hogy azt keljen csinálni amit ő mond? Mert Himchan barátnője és a gyerekének az anyja? Ugyan kérlek. - néztem vissza rá s közben ökölbe szorítottam a kezem és próbáltam lenyugtatni magam. Telefonom csörgése zavart meg Mett nevét írta ki. Mosolyogva húztam el a képernyőn a zöld kis érintőt és a fülemhez vettem a készüléket.
- Hé bébi mikor húzod vissza a kis feneked?- kérdezte mosolygós hangon barátom.
- Pár nap múlva szerintem. - mosolyogva ültem le a kanapéra a lábamat felhúzva közben.
- Akkor jó,Viki kezd az idegeimre menni. Azt hiszi megnézek vele valamilyen nyálas szart. - panaszkodott én pedig hangosan felnevettem.
- Jiho?- kérdeztem közben sandán Daehyunra néztem.
- Dolgozik a szentem,miért? Gond van? Menjek érted?- kérdezte kedvesen. Elmosolyodtam és csak hálát tudtam adni Istennek,hogy még létezik igazi barátság. Ők akkor ismertek meg mikor úgy éltem mint egy idióta,velem tartottak. De mikor csak ültem otthon is itattam az egereket ők velem voltak.
- Semmi baj sincs,eltörtem egy asztalt ami rohadt drága. De amúgy semmi baj sincs. - mondtam el az igazat egy kis hazugsággal.
- Azt az asztalt nem a hős szerelmes törte össze mérgében?- kérdezte,engem meg kirázott a hideg.
- De. - vallottam be,ő pedig felröhögött.
- Puszilom Vikit és Jihot is. - mondtam.
- És engem?- kérdezte.
- Téged is,te nagy gyerek. - válaszoltam kérdésére.
- Leteszlek mert Viki kiabál. - mondta és sóhajtott egy hatalmasat,majd bontotta a vonalat. Letettem a telefonom és a mellettem ülőre néztem.
- Ő mindig bébinek hív?- kérdezte hirtelen,elmosolyodtam rajta és felé fordultam teljes testtel.
- Mikor,hogy hív. - vontam vállat.
- Téged ez nem zavar?- kérdezte meghökkenve.
- Az amcsik másabbak mint mi. És nem,nem zavar. Megszoktam. - mondtam közben a kezem babráltam. Nem szolt semmit csak nagyot sóhajtott,tudtam,hogy nem tetszik neki ahogy Mett engem hív. De már semmi beleszólása sincs ki hogyan hív,vagy mit is teszek. Este felé együtt főztünk vacsorát és talán csak pár mondatot beszéltünk egymással. A nappaliban is össze pakoltunk mindent. A könyvespolcról levettem a képeket és azokat nézegettem,el sem hittem,hogy még mindig megvan neki ezek a képek. Daehyun leült mellém és kivett az egyik képet az ölemből és ő s tanulmányozni kezdte.
- Ez nem akkor készült mikor lementünk a partra?- mutatott a képre ahol mind a ketten napszemüvegben mosolygunk a kamerába kicsit kócosan és vizes hajjal.
- De azt hiszem igen. - válaszoltam a nekem feltett kérdésre és tovább néztem az egyik kedvenc képem. Daehuyn öltönyben és pedig kis kisestélyiben feszítek mellette és mind a ketten boldog mosollyal nézünk egymásra még a tánc kezdetén. A képeket nézve sok emlék a felszínre tőrt,nekem pedig egyre jobban sajgott a szívem.
- Tudod ki akartam dobni a képeket,de nem tudtam megtenni. Mikor kidobtam volna,mindig eszembe jutott,hogy mikor is készültek. Hogy milyen boldogok voltunk együtt,ezért csak az egyik fiók mélyére rejtettem őket.- nézte a képet miközben beszélt.
- Uhüm. - hümmögtem mert más ki sem jött az ajkamon. De ha akartam volna sem tudtam volna válaszolni. Aztán már egyikünk sem beszélt tovább,Dae levett egy másik könyvet a polcról és olvasni kezdte azt. Vettem a példáját és én is azt tettem mint ő. De sajnos a könyv nem volt olyan érdekes mint hittem. Miközben olvastam egyre jobban álmosodtam közben. Észre se vettem mikor csukódott le a szeme  és aludtam el a kanapé karfájára dőlve.

Daehyun powo:
Miközben olvastam néha Hyeminre pillantottam aki egyre jobban álmosodott. Mikor újra rá néztem a feje már a karfán volt és aludt. Elmosolyodtam és letettem magam mellé a könyvet,és csak néztem. Lassan felkeltem és óvatosan a karjaimba vettem, elindultam a szoba felé. Az ajtót kicsit megrúgtam,ami engedelmesen ki is nyílott és letettem az ágyra. Betakargattam és mellé ültem.
- Egy ilyen kicsi lány mint te olyan sok mindenen mentél keresztül egyedül. Sajnálom,hogy nem lehettem veled. - suttogtam halkan.
- Ha tudtam volna,akár a világ végére is elmentem volna érted. Nem érdekelt volna semmi és senki csakis te. De te egyedül hoztál meg egy hatalmas döntést és engem hátra hagytál. Most mégis mit kezdjek veled?!- kérdeztem halkan miközben megsimogattam az arcát. Kicsit mocorgott és motyogva az oldalára fordult. Vissza kellett tartanom egy nevetést,majd betakartam és halkan kimentem a szobából. Vettem egy forró fürdőt és megágyaztam magamnak a kanapén. Az egyik kis lámpát felkapcsolva folytattam tovább a könyv olvasását míg el nem aludtam.
Reggel finom illatokra ébredtem fel,szememet dörgölve mentem az illatok után. A konyha ajtóban álltam meg és néztem a volt barátnőmet ténykedni,halkan dúdolt miközben csinálta a reggelit. Rendes koreai reggelit készített kettőnknek és közben meg is terített. Elmosolyodtam,hogy milyen pici és törékeny ő a konyhához képest mégis olyan otthonoson mozog benne mint egy profi.
- Jó reggelt. - köszönök rá,ő pedig felsikít.
- Jáááá Jung Daehyun te barom!- kiabál rám és felem dobja a konyharuháját ami a keze ügyébe került. Nevetve hajoltam el az útjából és ültem le a székre és vártam az ételt amit még csináld. Mikor ő is kész lett leült velem szembe és enni kezdett.
- Jó étvágyat. - mosolygok rá. Ő felpillant két falat között bólint.
- Hova lett a jó modor?- kérdeztem teli szájjal,mire ő elfintorodott.
- Ezt én is kérdezhetném. - mordul rám. A falatomat lenyelve felnevettem.
- Jó-jó a viccet félre téve,rohadt jó a kaja. -   mosolyogtam rá és végre ő is elmosolyodott,halványan igaz de elmosolyodott.
- Akkor egyél csak.- ivott bele a narancslevébe és most vettem észre,hogy milyen keveset is eszik. De nem tettem szóvá,lehet ez is valami hülye csajos dolog.
- Végeztél is?- lepődtem meg mikor pár perccel később be is fejezte.
- Áhh még nem,de sajnos egyszerre nem tudom megenni.- dőlt a pultnak és kinézett a konyhaablakon.
- Nem tudod egyszerre megenni?- toltam én is el magamtól és őt figyeltem.
- Tudod én nem sokat ettem mikor a kórházban voltam. Jó igazából szinte semmit. És mikor kikerültem akkor sem álltam vissza és kezdtem el zabálni. Inkább bulizni mentünk és ilyenek,ki akartam élvezni,hogy még mindig élek. Emiatt csak ittam szinte és nagyon keveset ettem. Ami még mindig megvan,a szemem kívánja de nem bírom megenni. Szóval a kajákat általában másodszorra eszem meg. - nézett rám és megvonta a vállát. Amolyan ez van stílusban. Nem tudtam mit is mondjak,hogyan vidíthatnám fel. Mert hiába mutatja nekem a keményet,mindenkinél jobban ismerem.
- Folytasd csak az evést. - mosolygott rám és egyedül hagyott a konyhában. De már nem tudtam a kajára nézni,elment az étvágyam. Hogy ne menjen kárba a kaja bepakoltam a hűtőbe őket és kimentem utána a tornácra. Nem nézett rám csak figyelte a tájat ami előttünk volt. Mellé telepedtem és zsebre vágtam a kezeim és én is azt tettem mint ő.

Hyemin powo:
 Reggel arra keltem,hogy iszonyatos hányingerem van. De szerencsére nem volt semmiféle baleset. A reggelit is zökkenő mentesen csináltam meg,de enni nem tudtam belőle. Bár Daehyun-nak ismét elmondtam egy olyan dolgot amit nem akartam,mégsem bántam annyira. Viszont mihelyst kiértem a tornácra és leültem a hintaágyba a friss levegő tette a dolgát,és a rosszul létem is kezdett alább hagyni. Percekkel később Dae is helyet foglalt mellettem,nem szóltunk egymáshoz. Csendben figyeltük a tájat. Néztem ahogy a szél lengeti a magas és öreg fák ágait. Ahogy a madarak ugráltak a fűben bogarakat és gilisztákat keresve a kicsinyeiknek. És ha jól láttam akkor még egy mókust is észre vettem a bokrok között,ahogyan a fára mászik. A langyos szellő minket is simogatott,olyan érzés lehetett mint amikor egy szerető anya simogatja a gyermekét. Meleg és kedves. Ezt az idilli pillanatot a telefon csörgése zavarta meg,mérgesen néztem az ajtóra és indultam a hang irányába. A nappaliban a kanapén csörgött jelenlegi lakótársam telefonja.
- Daehyun telefon!- kiabáltam ki utána.
- Ki az?- jött be én pedig közben leolvastam a nevet.
- Himchan. - olvastam fel a nevet. Mellettem megállva nézte a telefont egy ideig,majd nagyot sóhajtva vettem fel a telefont miközben kihangosította.
- Mondjad. - ült le maga mellé húzva a kanapéra.
- Neked is szia. - köszönt bele Himchan. - Tudom,hogy Hyeminnek igaza van. Tudom,hogy semmi jogom beleszólni a dolgukba. De Sora tajtékzik,ami nem jó a gyereknek. Sem senkinek. Ha megtennéd azt,hogy beszélsz Hyeminnek,hogy kérjen bocsánatot tőle akkor lehet megbocsájtana. - mondta végig Himi én pedig csak néztem bambán és a hallottakat dolgoztam fel. Még,hogy én kérjek bocsánatot tőle? Ki ő,hogy nekem kéne hajbókolnom előtte?
- Himchan neked elment az eszed?!- kérdezte mérgesen Daehyun.
- Ne légy elfogult.- szolt rá Himchan a vonal másik végén.
- Ne legyen elfogult? Te akkor mégis mi a faszt csinálsz? Mért Hyeminnek kéne bocsánatot kérnie attól az idegbeteg barátnődtől? Neki aki az életéért küzdött még a te csajod csak szidni tudta? Soha egy rohadt szóval nem kérdezte meg mért ment el,mért hagyott el? Csak hogy tudd,Hyemin minden egyes szavadat hallotta. - végezte be a mondatát és a mellkasa fel s alá mozgott ütemes gyorsaságban olyan mérges volt.
- Mi van? Miket hadoválsz itt össze?- kérdezte Himchan és meg tudtam érteni. Én sem hittem a fülemnek,hogy Daehyun így kiadta a féltve őrzött titkom. Tudom,el kell majd mondanom de mindenkinek egyszerre? Ez lehetetlennek gondoltam,hát ő megoldotta. Majd Daehyun rám nézett és leesett neki mit is mondott az imént,bűnbánóan nézett rám. De én csak elmosolyodtam és bólintottam.
- Himchan majd ha haza mentünk mindent elmondok. De most nem. - mondtam és kinyomtam a telefont. Hülye szokás de ez van,semmi kedven nem volt magyarázkodni. Felkeltem a helyemről és a konyhába mentem inni egy pohár vizet.
- Sajnálom ezt az egész helyzetet. Ha vissza forgathatnám az időt megtenném. - mondta mögöttem állva. Felé fordultam és keserűen elmosolyodtam.
- Akkor is beteg lettem volna,ugyan így döntöttem volna. Mindent ugyan így tettem volna. - álltam meg előtte és vállat vontam. Megsimogatta az arcom és rám mosolygott,nem mondott semmit,nem válaszolt. Csak megölelt,szorosan magához vont. Felnevettem és megveregettem a hátát,délután Yongguk felhívott és elmondta,hogy a garázsban lévő kocsival tudunk majd haza menni,a másikért majd küldenek valakit aki érte jön. A délután és este további részénél beszélgettünk és elpakoltuk a dolgainkat. Este fürdés után az agyban feküdve gondolkoztam az elmúlt két napon,Daehyun sírt én is sírtam. Felajánlotta,hogy kezdjünk mindent előröl,de én nem akartam. Nem akartam mert én soha nem adhatom meg neki amit igazán szeretne majd egyszer,nem akarok emiatt szenvedni. És azt sem akarom,hogy ő szenvedjen. A szoba sötétjében magányosnak éreztem magam,de nem volt annyi erőm,hogy ezt neki is bevalljam. Ezért jól magamra húztam a takaróm és próbáltam elaludni. Nehezen ugyan de sikerült elaludnom. Mikor reggel Daehyun ébresztett olyan volt,mintha nem is aludtam volna. Fáradtan ültem fel az ágyon és néztem ki a fejemből bambán.
- Ideje felkelni,reggelizzünk és lassan induljunk haza. Persze ha meg időben akarunk haza érni. - mosolygott rám kedvesen Dae. Én még világomat sem tudtam,de nagy nehezen lecsúsztam az ágyamról és a fürdő felé vettem az irányt. Fogat mostam,arcot mostam,a hajamat is megcsináltam elfogadhatóra és át is öltöztem. Mikor mindent vissza pakoltam a táskámba ami még kint volt lementem a konyhába és megreggeliztünk. Mindent elmostunk és a helyére tettük. Dae mindent bepakolt a kocsiba és kiállt a garázsból. Én még körbe néztem a házban hátha hagytunk itt még valamit,de szerencsére mindent elpakoltunk. Bezártam a ház ajtaját és a kulcsot a táskámba tettem,a kocsiban Dae várt. Bepattantam mellé,biztonsági övemet becsatolva indultunk is. Kocsiban halk zene szolt és Dae halkan dúdolt közben.
- Mindent eltettél?- kérdezte majdnem otthon.
- Elég időben kérdezed meg. - néztem rá sandán. Hangosan elnevette magát és megvakarta a tarkóját. Akkor vettem csak észre,hogy tetkója van,elkaptam a kezét el elolvastam a szöveget „HOLD”.
- Mióta van tettkód?- kérdeztem és közben elengedtem a kezét.
- Nem is tudom már,egy ideje. - mosolygott rám,aztán vissza fordult és az útra figyelt.
- Értem. - válaszoltam és én is kinéztem az ablakon. A táj csak úgy suhant mi pedig egyre közelebb értünk a városhoz és az otthonomhoz. Legbelül nem akartam,hogy vége legyen ennek az egésznek. Még több időt akartam tölteni Daehyunnal,de ez nem volt lehetséges az adott időben. Minél közelebb voltunk a házamhoz annál rosszabb lett a kedvem,de ezt nem mutathattam ki felé. Mikor azonban Daehyun leparkolt a házam előtt sírás kerülgetett.
- Ez most komoly?- szállt ki a kocsiból és a házat kezdte figyelni.
- Mi a baj?- kérdeztem halkan.
- Mikor együtt voltunk akkor se kérdeztem,de most megkérdezem. Neked mivel foglalkoznak a szüleid?- vonta fel a szemöldökét és a kocsinak dölt.
- Ezzel meg azzal. - kerültem ezt a témát.
- Oke tehát te kő gazdag vagy?- kérdezte felvont szemöldökkel.
- Valami olyasmi. - mondtam egy kavicsot rugdosva.
- És a haverjaid is?- tett fel egy újabb kérdést.
- Fontos ez?- kérdeztem idegesen.
- Nekem igen. Tehát?
- Csak Jiho,a többiek nem. De ez őket nem zavarja. Jiho és én is elég rendesen tudjuk titkolni. Nem szeretjük mikor emiatt ítélnek meg. - vontam vállat.
- Aha és egy ilyen  házzal titkolod?- nézett rám felvont szemöldökkel
- Anyámék ötlete volt. Ez amolyan üdvözlő ajándék,hogy nem haltam meg.- volna vállat viccesen. De nem úgy sült el a poén mint én számítottam.
- Ez rohadtul nem vicces ugye tudod?!- mordult rám és elém lépett.
- Bocs.- hajtottam le a fejem.
- Hééé ribanc be se jössz hogy verjelek agyon. - kiabált nekem Viki és mosolyogva futott felém. Elléptem Daehyun mellől és fogadtam a nekem csapódó barátnőmet. Mosolyogva öleltem át barátnőmet és ez kicsit megnyugtatott.
- És ő kicsoda micsoda?- engedett el Viki és kacéran nézett Daehyunra aki csak engem figyelt.
- Ő az akiről a szemed leveszed. - morogtam halkan angolul neki,mire leesett neki az a bizonyos tantusz és felröhögött.
- Viki vagyok ennek a ciki koraei ribi barátnője. - nyújtott kezet Daehyun felé.
- Daehyun vagyok örülök,hogy megismerhetlek. - fogadta el a felé nyújtott kezet és megrázta.
- Mett még nincs itthon Jiho-val dolgoznak a kávézóban,majd estefelé jönnek csak haza. De tiszta idióta,folyton idegbeteg. Szerintem nincs kielégítve eléggé ha érted mire gondolok. - hadarta el Viki a gondját és közben berángatta a táskámat a nappaliba. Daehyun kényelmesen elvágódott a kanapén és írt a srácoknak,hogy jöjjenek érte. Én felmentem a szobámba és kipakoltam a dolgaim és át is öltöztem. Felvettem egy rövid nadrágot és egy sima pántos felsőt. Lebattyogtam az emeletről és a B.A.P tagjait mind a nappaliban voltak és Vikivel röhögtek valamin.
- Üdv elveszett lelkek.- intettem nekik mosolyogva.
- Ezt inkább mi mondhatnánk. - mosolygott rám Youngjae.
- Jól van na. Jó anyátok vissza tért. - mosolyogva ültem le Yongguk mellé törül ülésbe.
- Szóval srácok ti amolyan hírességek vagytok itt ha jól kiveszem a szavaitokból.- nézett rájuk Viki miközben a kóláját szürcsölte.
- Valami olyasmi ja. Mond csak Hyemin beszélhetnénk?- nézett rám Himchan. Felvontam a szemöldököm a hanglejtése miatt de bólintottam. Kimentem hát a tornácra és leültem a hintaágyra. Himchan követte a példámat és leült mellém.
- Nem is tudom hol kezdjem. - törte meg a csendet.
- Mondjuk az elején. - adtam ötletet neki.
- Oké. Szóval az van,hogy Sora és én szeretnék ha bocsánatot kérnél tőle az elmúlt időszak miatt. És azért is mert Jiho megfenyegette. - hadarta el Himchan az egészet én pedig csak dermedten ültem és néztem ki a fejemből.
- Miért is kéne bocsánatot kérnem?- vontam fel a szemöldököm percekkel később.
- Mert leléptél egy szó nélkül. Cserben hagytad a legjobb barátnődet,mikor ő terhes volt. A legnagyobb szükségben hagytad magára. - vágta a fejemhez mérgesen.
- Na itt álljunk csak meg de rohadt gyorsan. Te ne beszélj így velem. Ha tényleg a legjobb barátnőm volt tudni kellett volna,hogy soha nem csalta meg Daehyunt. És még hogy neki volt szüksége rám,na ne szórakozz velem. Nekem volt szükségem valakire akire támaszkodhatom miközben haldokoltam a kibaszott rák miatt. Erre ő? Számíthattam rá? Nem! Szóval kurva gyorsan akadjatok le rólam mert esküszöm olyat teszek amit én is megbánnák!- kiabáltam torkom szakadtából és akkor vettem csak észre hogy a többiek is itt voltak,de nem érdekelt folytattam tovább a mondandóm. Ki akartam végre adni magamból.
- Három igazi barátom van Himchan. Három. Ők voltak ott mellettem mikor igazán meg akartam halni,hogy végre ne érezzem a fájdalmat,ne gondoljak arra akit ott kellet hagynom. Jiho ő a legfontosabb,feladott értem mindet és velem jött. Mellettem volt mikor közölték velem vagy megműtenek vagy meghalok. Nem én voltam a rossz barát hanem Sora. És ha legközelebb is erről akarsz beszélni akkor jobb is ha nem is beszélünk többet. - néztem mélyen a szemébe,ő csak halkan és elborzadva nézett rám.
- Nem is tudom mit mondjak. Én annyira sajálom,de meg kell értened mért teszem ezt. Mért veszekszem mindenkivel. Ő a gyerekem anyja,nem hagyhatom el csak mert így megváltózott. - sóhajtott fel.
- Értem én,de ne nekem mond. Állj a sarkadra és légy férfi. - mondtam és elmentem mellette. Yongguk utánam jött a konyhába és felült a pultra még én a mosogatónak támaszkodtam és mélyen vettem a levegőket.
- Legszívesebben szétvernék valamit most.- suttogtam halkan.
- Inkább ne. Mi nyugtatna le most?- kérdezte Yongguk,de nem tudtam válaszolni. Túl ideges voltam ahhoz.
- Én tudom. - szólalt meg mögöttem Daehyun,kezemnél fogva a szobámba húzott. Becsukta és be is zárta mögöttünk az ajtót. Felvont szemöldökkel néztem félé,de ő csak elmosolyodott.
- Ne gondolj semmi rosszra,csupán tudom mi nyugtat meg. - mosolyodott rám kevesen. Az ágyamhoz vezetett és lefektetett,mellém feküdt és halkan dúdolni kezdett valami dalt. Miközben a mellkasára húzott,aztán halkan énekelni kezdett. Tényleg megnyugtatott a hangja,mindent elfelejtettem ami percekkel előtte történt. Egyik dal követte a másikat,az ő karjai pedig szorosabbak lettek körülöttem. Én pedig még jobban hozzá bújtam,az ő közelsége,testének a melege,az illata,a hangja. Az volt nekem a legmegnyugtatóbb ezen a világon. Olyan volt ő nekem mint másoknak a drog,szeretnéd és vágysz rá,de tudod,hogy nem lehet a tied.